További táskaügyek

Boninak van egy fekete oldaltáskája, amit tavaly májusban kapott, és amit tavaly nyáron a Szépművészeti Múzeum előtt elhagyott. Valahova letette a lépcsőre, majd a villamoson eszébe jutott, hogy nincs nála. Tele értékesebbnél értékesebb kincsekkel: villamosjegy-gyűjtemény, kártyák, Sudoku, régi kulcsok, csavarhúzó, különböző belépőjegyek stb. Felhívtuk a múzeumot és kiderült, hogy valaki bevitte hozzájuk a táskát, így az átvehető a recepción. Így is történt.

Most ugyanezt a táskát a repülőgépen felejtette (szerintem mert az új bőröndjének bűvöletében élt), és megint csak akkor döbbent rá, amikor már kint voltunk. Ezúttal többek között egy manga, egy kiszuperált fényképezőgép és egy műanyag dobozszerűség (korábbi rendeltetése szerint rágótartó) volt benne. Átmentünk mindazon a procedúrán, amelyen ilyenkor át kell menni, telefon, egyeztetés, visszamentem a csomagkiadó részbe, és megint meglett a táska! Csak úgy a kezembe nyomták, hogy menjek Isten hírével - míg nyáron a múzeumban ki kellett tölteni egy formanyomtatványt, meg kellett adnom az adataimat stb. 

Egy komoly úriember saját gurulós bőrönddel közlekedik Európa repterein

 

Egy komoly tízéves

Nincs a világon az a

– liftgomb

– ajtónyitó

– vagy kapucsengő

amely előtt az én tízéves – negyven kilós, 152 centis, 38-as lábú, bonyolult matekfeladatokat megoldó – fiam ne kiálltana fel izgatottan, lelkesen és szinte könyörögve, hogy:

– ÉN NYOMOM MEG A GOMBOT!!

Hegedű, zongora

Csalódott voltam, amikor Boni második hangszernek a zongora mellé nem a hegedűt (vagy brácsát) választotta, hanem a dobot. A hegedű sok szempontból praktikus lett volna, főleg a mérete és a feltárulkozó lehetőségek (szimfonikus zenekar) miatt. Na de most egy kicsit megváltozott a véleményem,  mert Bonit megkérte a tanárnője, hogy kísérjen zongorán egy hegedűs kislányt. Két összpróbájuk és egy fellépésük volt.

Eddig nem mértem fel, hogy a hegedű az első pár (?) évben, amíg a zenészpalánta meg nem találja a hangok pontos helyét, borzalmasan szól. Az egész koncert rettenetes volt, egyetlen fiútól eltekintve az összes hegedűs hamisan játszott, de mint a zongoratanárnőnk előre megmondta, ez teljesen normális. Másképp nem is lehet, állítólag. Bonikám, aki a zongora miatt hozzászokott a tiszta hangközökhöz, csak fogta a fejét. A kislány, akit kísért, kb. a hangok felét találta el jól. Belegondoltam, milyen nehéz lehet a lánynak: nem csak azt kell megtanulnia, hogyan (pontosan hol) kell lefognia a húrokat, de azt is, hogy most akkor az úgy jó-e vagy sem. Márpedig ha nem hallja, hogy a kívánt hang szólal-e meg, akkor honnan tudná, hogy rosszul fogta le?

Ezek után szerintem kizárt, hogy Boni elkezdjen hegedülni tanulni, pedig neki pont van hallása. Ő maga lenne az első, aki nem viselné el a saját hamis hangjait. Évekig, ráadásul! Őszintén megmondom, én sem viselném túl jól, ha minden nap ezt kellene hallgatnom. Nem is tudom, a hegedűtanárnő hogyan bírja. Ha visszanézem a koncerten készített felvételt, egyszerűen nevethetnékem van, egyrészt meg a darab az elejétől a végéig totál hamis, másrészt mert ráadásul a kislány egy ütemmel később lépett be. Boni felkapta a fejét a kottából és tányérnyi hitetlenkedő szemeket meresztett rá, hogy mi lesz már, erre a lehetőségre nem készültek fel, rutinjuk alig! Amúgy nagyon szerencsésen megoldották a helyzetet, nem csúsztak el és egyszerre fejezték be, ami azért is csoda volt, mert a kislány a darab közepéből egyszerűen kihagyott négy ütemet.

Csak a legeslegutolsó fellépő volt élvezhető. De az viszont basszus, fantasztikusan játszott (egy tangót). Gondolom évek munkája, és hosszú, fülsiketítő próbálkozások vannak mögötte.

Család

Kora tavasszal meghalt a nagybátyám. Nem is tudtam, hogy kórházban volt. Amúgy évek óta nem is tudok róla szinte semmit. Húsz-harminc éve nem láttam, előtte sem sokszor. Az unokatesóimat (egy fiú, egy lány) nem ismerném fel az utcán. A családnak ezt az ágát soha nem ismertem jól, semmilyen közös élmény nem fűz össze minket, pedig húsz évig egy városban éltünk. Ami miatt ezt most leírom, az a következő: a papám (az ő öccséről van szó) értésemre adta, hogy nagyon jó lenne, ha felhívnám az unokatesóimat, hogy átadjam a részvétkívánságaikmat, mert ezt így illik.

Próbálom toleránsan elfogadni, hogy az apám egyetlen dolgot helyez mindenek fölé: az illemtant és a külsőségeket. A ki-mit-fog-szólni-a-faluban mentalitást. Azért próbálom ezt elfogadni és elviselni, mert ez az ő döntése, az ő életmódja, az ő értékrendszere. Végül is ki vagyok én, hogy ebbe beleszóljak, mindenkinek más a fontos, én például fütyülök arra, hogy mit gondolnak rólam idegenek (sőt, szeretek polgárpukkasztani és provokálni). Csak annyit mondtam neki, hogy biztosan nem fogok felhívni félidegen embereket, örülök, ha az ismerősökre van idő. 

Amúgy lehet, hogy meg kellett volna tennem, nem tudom. Nem is az illem okán, de más (mondjuk a férjem) talán megragadta volna az alkalmat, hogy újra felvehesse a kapcsolatot eltávolodott rokonokkal, nem tudom. Tulajdonképpen jobb lenne, ha én is egy ilyen laza és introvertált ember lennék (ahelyett, hogy polgárpukkasztanék és provokálnék!). Lehet, hogy tök szimpik az unokatesóim, ki tudja. A kérdést, hogy számít-e a vérrokonság, ha amúgy semmi közünk egymáshoz, szerintem érdemes feltenni – a téma érdekes, mindenképpen megéri elgondolkodni rajta. Ki-ki vérmérséklete szerint adja meg rá a maga válaszát, ami szerintem nem lehet abszolút értékben „jó” vagy „rossz”, kb. ugyanúgy, ahogy egy nő szabadon eldöntheti, hogy nem szeretne anya lenni. Nincs egyetemesen érvényes jó döntés, ezt csak és kizárólag az érintett tudja helyesen megítélni. Na, de elkalandoztam.

A papám minden alkalommal érezti velem a nemtetszését és elmondja: igazán felhívhattam volna őket. De még ezt is toleránsan végighallgatom, még ezzel sem tudja kiverni a biztosítékot. Próbálom úgy felfogni, hogy van ez a nézetkülönbség köztünk, és ő (teljesen hibásan ugyan, de) megpróbál meggyőzni. Igaz, kicsit fura, hogy a majdnem-ötven-éves-lányának meg akarja mondani a tutit, de ezt is próbálom megmagyarázni. Ahogy mondják: csak jót akar.

Amit viszont nem tudok lenyelni, az az, hogy ha nem volt semmilyen kapcsolatunk ezekkel az emberekel évtizedeken át, az pontosan a papám miatt volt így. Ő volt az, aki nem járt össze az öccsével, aki nem kereste az alkalmat, hogy mi, gyerekek találkozhassunk. Soha nem hívta meg őket hozzánk, soha nem szervezett közös programokat. Egyáltalán nem voltak semmilyen szinten jelen az életünkben, még szavak, gondolatok szintjén sem. De még ezt is el tudnám fogadni. Csak éppen ez a távolságtartás és emberkerülés (amivel örökre eltávolított egymástól két családot) teljes ellentmondásban áll azzal az óhajával, hogy most viszont tartsunk össze és tegyünk úgy, mintha ez a családi kapocs fontos volna.

És ezt nem tudom se megérteni, se elviselni, se megbocsátani!

A hétvégén volt a nagybátyám búcsúztatója. Jellemző, hogy mit mesélt az eseményről: egyrészt mérgesen kommentálta, hogy a húgom nem volt ott (számomra teljesen érthető módon), másrészt elragadtatva mesélte, hogy az unokatesóm kisfia milyen jó gyerek, mert mennyire sírt.

Egy klasszikus eset

Szerdán beszéltem az eladó lakás tulajdonosával. Azzal fejeztük be, hogy megírja, mikor tudjuk megnézni a lakást. Utána tűkön ültem. Izgatottan vártam, hogy jelentkezzen. Teljesen olyan volt, mint amikor az ember állás- vagy szerelmi ügyekben vár egy életreszóló és sorsfordító e-mailt; félóránként néztem, megjött-e már. Régi emlékek elevenedtek fel, nem bírom az ilyen stresszes várakozásokat! Egy idő múlva kényszerítettem magamat, hogy csak kétóránként nézzek rá az e-mailjeimre. Csütörtök este elmentem futni, és olyan megnyugtató volt, hogy egy órán keresztül biztosan nem fogok kísértésbe esni.

A pasi se csütörtökön, se pénteken nem írt. Nem értettem, mert egyrészt csak meg kellett volna kérdeznie a bérlőktől, hogy mikor tudnak beengedni a lakásba, másrészt nem tűnt olyan kicsinyes alaknak, aki taktikázik és az idegeimmel játszik, hogy majd felsrófolja az árat. Elkezdődött a hétvége. Kezdtem belenyugodni a helyzetbe, és elfogadni, hogy nem vagyok jó emberismerő. Szerencsére az ingatlanos csaj, aki ki szokta adni a lakásunkat, minden e-mailemre még aznap válaszolt, olyan megnyugtató volt, hogy van valamiféle haladás az ügyben.

Szombaton egész nap itthon rostokoltunk, mert egyrészt Boni beteg volt (valami vírus). Megrendeltem a gurulós bőröndöt végre, mert ebben sem tudtunk már napok óta dűlőre jutni. A férjem egyre kevésbé képes gyors döntéseket hozni, el is határoztam, hogy lakásügyben csak magamra fogok hallgatni, rá és a szüleimre semmiképp! Vártam a visszaigazolást a bőröndről, mert kétféle kézipoggyász mértű modelljük volt, és meg akartam bizonyosodni róla, hogy a jót rendeltem meg. Belenéztem a spamok közé, hátha oda ment, nem szoktam erről az oldalról rendelni.

Basszus ott volt a lakástulaj péntek koradélutáni e-mailje. A balek, aki vagyok! Micsoda kezdő hiba, atyavilág. Most ő fog hülyének nézni, amiért egy teljes nap múlva válaszolok neki, holott nekem sürgős és fontos és életreszóló és sorsfordító az ügy. Szimpin, helyesírási hibáktól és szmájliktól mentesen felajánlott egy idősávot a lakás megnézésére. Türelmetlen vagyok!

Kakaós csiga

A járvány alatt hónapokig (évekig?) azt hittem, Z. már soha sem fog önszántából boltba járni vagy nyugodt szívvel pékségben vásárolni. Szerencsére tévedtem. Ma már gyakran azelőtt lemegy a pékségbe, hogy felébredtünk volna, és már messziről illatozik a konyhapultra letett sok péksütemény... amelyek között a legfinomabb ez a kakaós csiga. Teljesen más, mint az otthoni, mert belül puha és omlós, kívül ropogós... elképesztően finom. Ahogy a franciák mondják: életveszélyes!