2018. január 19., péntek

Kétnyelvűséggel kapcsolatos konkrétumok

A két- és többnyelvűséggel kapcsolatban olvasott/hallott tények és tanácsok között azért vannak olyanok is, amelyekkel együtt tudok érteni vagy hasznosítani tudok. Az egyik ilyen volt a cél szentesíti az eszközt szemléletmód bevezetése (ami közmondás sokszor hülyeség, de ezen a téren talán pont megállja a helyét). Ennek értelmében simán leültetem a 4 éves gyereket reggel az ovi előtt, vagy délután akár 30–45 percre is a TV elé, hogy hallja csak azt a magyart. Rajtam kívül itt mástól úgysem fogja. Bevezettünk egy olyan szabályt, hogy rajzfilmet csak magyarul veszük neki. Nem tudom meddig fenntartható a dolog, eddig jól működik, és tényleg ragad rá a nyelv. (Egyik reggel odajött az ágyamhoz, pukedlizett-meghajolt, majd közölte: Tisztelettel, Findusz!)

A másik konkrét jótanács az volt, hogy nem kell leharapni az embernek a saját száját, ha véletlenül magyarul kezd el egy mondatot és franciául fejez be. Vagy ha francia szavakat kever a magyarba. Én ezt iszonyú bénának és slamposnak éreztem mindig (erőltesse már meg magát az ember egy kicsit, ugye),  pedig hát, valljuk be, gyorsabb is és néha könnyebb is. Ez a jó tanács, amit már nem is tudom, hogy hol hallottam, pedig úgy szólt, hogy márpedig ha a gyereknek a kétnyelvűséget szeretném átadni/megtanítani, akkor az ilyen nyelvi kavarásokat teljesen felesleges kizárni és mellőzni az életünkből, hiszen ez is a kétnyelvűség mellékterméke. Normalitás.

Azt is olvastam valahol, hogy a kétnyelvűek szókincse az adott nyelveken gyakran kisebb, mint az egynyelvűeké. Ezt teljesen alá tudom írni. Saját magamból kiindulva: én nem tudok szolfézsról magyarul beszélgetni (meg kellene néznem a terminusokat), vagy franciául lakásfelújítani. Szóval kiteszek én egyetlen, vállalható szolfézs- és kőművestudással rendelkező teljes embert, de nem tudom mind a két nyelven ugyanolyan színvonalon előadni a tudásomat. A két nyelv kiegészíti egymást, és valahogy Boninál is így lehet (ebből adódóan pedig a franciája a többi gyerekéhez képest deficites). Egyébként a kultúra és az országismeret terén is ugyanezt érzem. Ebből is ismerek egy kicsit, abból is egy kicsit, de egyikből sem anyit, mint egy egynyelvű személy, akinek több ideje van. Aki el tud mélyedni az adott ország szokásaiban, kábéra tudja, hogy miről beszél az utca embere, melyek a fontos TV- és rádióműsorok, melyek voltak a legfontosabb legújabb kori történelmi események stb. stb. (Egyszer egy francia társaságban tökre meglepődtek azon, hogy nem ismertem XY színészt, ami állítólag az alapműveltség része. Na jó, de én viszont tudom, ki az a Mácsai Pál, ők meg nem!)

2018. január 18., csütörtök

Olvasmányélmények

Kár belém ez a sok betű, komolyan. Nemrég Z. elolvasta az Állat az emberben c. regényt Zolától, amit én pár éve fejeztem be. Konkrétan emlékszem, hogy már vezettem ezt a blogot, tehát nem lehetett olyan nagyon régen, arra is emlékszem, hogy hol (Budapesten), az év melyik szakaszában (télen) és melyik kiadást (szüleim régi könyvét) olvastam. Mégsem emlékszem… a lényegre. Teljesen döbbenetes, de fogalmam sincs, miről volt benne szó! Z. most röviden összefoglalta:  van benne gyilkosság és egy szexuálisan bántalmazott nő, én mégiscsak egy havas tájon átfutó vonatot látok magam előtt, semmi mást. Akárhogyan erőlködöm, semmiféle gyilkosságot nem tudok felidézni. Pedig még tetszett is! Ugyanígy a Doktor Zsivágóból is csak a havas Szibéria és egy vonat maradt meg, meg az, hogy épp akkortájt derült ki a kodeinallergiám: tízoldalanként hánytam, mint a lakodalmas kutya. Egy Marquez-önéletrajzról is egy vonat ugrik be, mégpedig azért, mert egy vonatúton olvastam (jobb oldalon ültem, az ablak mellett, még ezt is tudom!), de hogy miről szólhatott? Rejtély. Az Agota Kristof-trilógia utolsó oldalait akkor fejeztem be, amikor egy péntek este beérkezett a vonatom Párizsba (bal oldali ablak, kettős ülés), és emlékszem, annyira tetszett, hogy reménykedtem, hogy még nem kell kiszállni, csak olvashassam végig. De hogy miért tetszett annyira? Ötletem sincs. Rémlik egy ikerpár, meg egy nagyon lecsupaszított nyelvezet, meg valami kutya… 

Úgyhogy nekem az olvasás csak azonnali örömöt szerez, de semmiféleképpen sem vértez tartós tudással. Az olvasás mellett azt a foglalatosságot is imádom, amikor ki kell választani a következő könyvet, mert valamit bevégeztem (kéne erre az érzésre egy jó magyar szó, amikor ott áldogál az ember a könyvespolc előtt és latolgat). Hosszú a listám azokról a könyvekről, amiket még ebben az életben el szeretnék olvasni: olyan klasszikusokra gondolok, mint az Elfújta a szél vagy a Csendes Don vagy Kosztolányi ÖSSZES írása. Közben pedig jönnek ki az újabb könyvek, otthon is, itt is, mindig akad valami, ami nem volt betervezve.

Aztán már számolgatok. Mit tudok még az életemben elolvasni, és mit nem – megvegyem-e a Párhuzamos történeteket könyv alakban? (elektronikusan olvastam) Mikor lesz rá (lesz-e rá) időm újraolvasni? Mert ha nem lesz, minek álljon a könyvespolcon? Mostanában kezdtem el hódolni annak a hóbortnak is, hogy újraolvasok könyveket , de itt mindig mérlegelni kell: nem túl nagy luxus-e újraolvasni egy Agatha Christie-t? Nem lenne jobb helyette belevágni valami újba? Pl a Z. által nagyon ajánlgatott könyvet (Shari Lapena: A szomszéd pár) vagy a könyvespolcon évek óta várakozó könyvek valamelyikébe? 

Nagyon passzív tevékenység azért ez az olvasás: míg egyes írók azt számolgatják, lesz-e idejük megírni ezt vagy azt a művet, én azt számolgatom, el tudom-e olvasni. Hogy aztán pár év múlva sajnáloatos módon már csak azt tudjam fölidézni kábé, hogy milyen volt a borító színe.

2018. január 15., hétfő

A smink hatásáról és létjogosultságáról

Elkezdtem rúzst használni.
Ennek eredményeképpen most sokkal, de sokkal SZEBB vagyok... ugye?!?




(ja, nem)

2018. január 13., szombat

Föl kéne ezeket írni

Nem tudom, franciások, ismeritek-e Philippe Delermet. Pár éve megjelent egy könyve (Je vas passer pour un vieux con), amelyben számos sokat hallott, ismételt, ún. panelmondatokat gyűjt egybe, amelyek százszor elhangozanak egy élet során: vagy mi mondjuk őket vagy nekünk mondják bizonyos helyzetekben. Minden mondathoz egy-két oldalas rövid elemzést fűz, mindegyikük egyszerűen zseniális, mert hiába érzi jól az olvasó az adott mondat banalitását, nevetségességét, igazságát stb., megmagyarázni mégis nehéz.

És most megjelent a folytatás (Et vous avez eu beau temps?), szintén humoros és találó gyűjtemény, amelyben belefutottam egy tipikus kisgyerekes, nálunk itthon folyton elhangzó felkiáltásba: Föl kéne ezeket írni! Természetesen a gyerekszáj-beszólásokról van szó. Én már el sem teszem az erre rendszeresített füzetemet, mindig elől van az egyik komódon, de ez még hagyján: állandóan a telefonnal futkározunk a gyerek után, és frusztráltan próbáljuk meg rávenni arra, hogy ismételje meg, amit mondott, mert annyira, de annyira elmondhatatlanul és egyedólállóan cuki volt.

Philippe Delerm erről a lejegyzés-mániáról, annak okáról, illetve a sajnos gyakran felemás eredményéről (hiszen leírva egyszerűen nem ugyanaz) ezt írja:




Föl kéne ezeket írni

„Egy rémálom volt a szobámban, de azt hiszem, nem látott meg!”

Ez nagyon aranyos, és ha jól ismerjük és szeretjük a kisfiút, aki mondta, annál meghatóbb és viccesebb. Talán ez különbözteti meg ezeket a röptében megjegyzett mondatokat azoktól a gyermekmondásoktól, amelyeket könyvben olvasunk. Ha ismeretlen gyerektől származnak, akkor az ilyen gyerekszáj-idézeteket nem kötjük össze egyetlen hanggal, foghíjas mosollyal vagy személyiséggel sem. Ráadásul gyakran azzal gyanúsítjuk a könyv szerzőjét, hogy alakítgatott a valóságon, csalt egy kicsit. 

Ugyanakkor nem áll szándékunkban könyvet kiadni, amikor minden egyes alkalommal megjegyezzük: „Föl kéne ezeket írni”. Egyszerűen egy füzetre, egy naplóra gondolunk, valami olyasmire, amivel nyoma marad. Persze, hogy föl kellene írni – de soha nem tesszük. A feltételes mód („kellene”, „kéne”) nem lehetőségre, hanem lemondásra utal. Az élet már csak olyan, hogy nincs erre idő, és érdekes módon, nem is nagyon szorítunk rá időt. Ehhez olyan bölcsnek kellene lennünk, amilyenek nem vagyunk, és amilyenek fura módon nem is szeretnénk lenni.

Egy kisgyerekkel osztjuk meg a mindennapjainkat. Közel állunk egy rejtélyhez. Aranyos megnyilatkozásain meghatódunk és nevetünk. Néha nyelvi bizonytalanság az okuk. De jól tudjuk, valójában a gyerek felsőbbrendűségét jelzik: a tőlünk tanult szavakkal többet, mást mond. 

Ezért kéne ezeket fölírni, igen. Neki, későbbre. Főleg persze saját magunknak. Hogy megőrizzünk a gyereből valamennyit  ebben az állapotában, amit nem birtoklunk, amit csak érintük, amiben majdnem benne élünk. Majdnem. De mire jó hálóval pillangóra vadászni? Gombostűre tűzve, üveg alá téve, a gyerekmondások néhány nap alatt veszítenének bőrük ruganyosságából, csillogó színükből, mozdulataikból, és eltűnne velük együtt a levegőben elkapott nevetés könnyű bája is. Csak azért akarjuk annyira összegyűjteni őket, hogy köszönjünk nekik. Akkor járunk valójában sikerrel, ha hagyjuk őket elmenekülni. Rengeteg okunk van arra, hogy ne írjuk föl őket.

2018. január 12., péntek

„No one talks about the low moments”

Serena Williams, akinek 3 hónapos a kislánya, állítólag úgy nyilatkozott (ma reggel hallottam a rádióban), hogy ez a szülés-babázás dolog sokkal nehezebb, mint ahogy ő azt képzelte. Hogy neki soha senki nem beszélt a nehézségekről, a folyamatos sírásról és készenlétről, a párkapcsolat átalakulásáról, a depis időszakokról, az aggódásról.

Ebből is látszik, hogy Serena Williams nem magyar, és nem olvas magyar portálokat, netes cikkeket, blogokat. Hiszen itt már évek óta mindenki azt nyomja, HOGY MEKKORA SZÍVÁS EGY KISBABA!! Sőt, minden cikk, amelybe belefutok (pedig kerülöm őket) azt állítja magáról (és itt jön a csavar), hogy írója egyes-egyedül mondja meg a tutit és leplezi le az anyaság nehézségeit. Ennek eredményeképpen tele van az internet negatív, pesszimista, de magát progresszívnak valló, lehúzó cikkekkel.

Annyira, hogy én terhesen az egész kisbabázást-gyerekezést valamiféle maratoni kínszenvedésnek, pokoli hétpróbának képzeltem, amit nyilvánvalóan épp ésszel nem lehet kibírni, és az ember félig belerokkanva, állandó bűntudattól gyötörve, a fáradságtól magánkívül az egészet a fenébe kívánja, és csak azt várja, mikor mehet már vissza felnőtt társaságba, felnőttekkel értelmes dolgokról beszélgetni.

Pedig, basszus, a szülés lehet tök jó élmény is. Erről miért beszél alig valaki? Azt miért nem mondja senki, hogy noha egy csecsemő az első hónapokban sokszor kel éjjel, de rengeteget alszik napközben és ami a lényeg: az anyuka nem rohan a munkahelyére reggel.

Nagyon sajnálom ezt a negatív narratívumot, ami a gyerekvállalás és -nevelés témájában manapság kialakult, és amivel szerintem teljesen átestünk a ló túloldalára. Nem azt mondom persze, hogy az ember nem érezheti magát időnként tanácstalannak, fáradnak vagy ingerültnek. Az a bajom, hogy a köztudatban túlságosan is feketére sikerült festeni a szülőkről kialakított képet, mintha az életük kizárólag tanácstalanságból, fáradságból vagy veszekedésből állna.

Senki sem beszél a nehézségekről? De hiszen MINDENKI csak arról beszél! Mindenki a jövendőbeli kismamák figyelmét szeretné felhívni a nehézségekre (amiből úgy látszik Serena Williams semmit sem vett észre), és alig van szó a lényegről: arról, hogy a gyerekek cukik, viccesek, szeretnivalóak IS, nem csupán újabb problémák forrásai és okai. Bár lehet, hogy én ezeknek a pánikkeltő cikkeknek köszönhetően éltem meg nagyon jól az első pár évet, hiszen a legrosszabbra számítottam. Ez első év folyamán többször is gondoltam arra, hogy te jó ég, ilyen könnyű ez a gyerekezés?? De hát én ezt... ÉLVEZEM!!

2018. január 11., csütörtök

Amikor a másodfokú megoldóképlettel is bepróbálkozom

Az év elején, amikor nekiálltam megtervezni az évet, láttam, hogy az én munkahelyi nemdolgozós napjaim (húsvét, májusi hosszúhétvége) nem esnek egybe az ovis szünetekkel! Megáll az ész. Egyrészt azért, mert az oviban 6–7 hetenként van kéthét szünet (plusz a nyolc hetes nyári). Őrület! Egy barátnőm szerint a vendéglátóipar fellendítése céljából ez a turisztikai hivatal lobbija miatt van így, de én gyanakszom a pedagógusok szakszervezetére is... mert különben hogyan magyaráztható az évi 16 hét szünet, ovitól egyetemig?! Miközben a tanitási időben pedig megkukulnak a gyerekek, olyan sűrű a tananyag. 

Másrészt ezzel úgy kell valamit kezdenem, hogy 1) három kollégám szabijaihoz kell passzintanom az enyémet, 2) márciustól új főnököm lesz, aki ki tudja mit engedélyez és ír alá, és hogy 3) A FÉRJEM NEM AKAR ELŐRE TERVEZNI! Miközben én csak számolok és sakkozgatok az időpontokkal, szabikkal, fizu nélküli szünetekkel, a mamám szabijaival..


2018. január 6., szombat

Rendsor

A bolt előtt várakozott mozdulatlanul egy idős nő, akinek hosszú haja göndör és vöröses volt. Bonikám megkérdezte:

- Mama, ez egy boszor?

Előfordult már, hogy használta ezt a szót, de hirtelen nem is tudtam, hogy honnan ismeri, nincsenek boszorkányos meséink magyarul. A nő egyszerre csak megmozdult, mire Boni felkiáltott:

- Mégsem boszor!

Akkor leesett, hogy szobort akart mondani, csak összekeverte a betűket! A boszorkányt valszeg tényleg nem ismeri, a mozdulatlan nőt hitte szobornak. Nem lep meg ez a tévedés: régebben sokat játszott építőelemekkel, amelyekből elmondása szerint mindig rendszercső készült - egy idő után rájöttem, hogy csőrendszert épít. A saját nevét képes hibátlanul úgy leírni, hogy a végéről kezdi, néha ráadásul fejjel lefelé, hogy a vele szemben ülő illető el tudja olvasni. A BIO volt a saját neve után a második olyan szó, amit magától el tudott olvasni és leírni (hiába, ez már a biogeneráció...). Ennek ellenére teljes nyugalommal írja még ma is úgy, hogy: OIB. Az 1, 2 vagy 5-ös számokat vagy az S, Z betűket gyakran írja tükörírással, és általában nem zavartatja magát. Úgy tűnik, teljesen másmilyen viszonyban áll a sorrenddel és az irányokkal, mint mi, felnőttek.