2012. május 24., csütörtök

Párizs

Ma megjött a Magyar Narancs (mindig egy jó bő héttel később kapom meg), amelyben olvastam egy interjút Audrey Tautou-val. Az egyik kérdésre válaszolva elmondta, hogy azért nem vállal Hollywoodban több munkát, mert szíve Párizshoz köti. Ekkor felsorolt néhány párizsi nevezetességet és ahogy olvastam az erkélyen a cikket, szemben velem brüsszeli vöröstéglás alacsony házikókkal, megdobbant a szívem. Úristen, nekem Párizs akkora szerelem volt. Olyan szerelem, amelyből végülis nem lett házasság, de amelyre az ember élete végéig örömmel és kis megbánással gondol vissza.

Biztos az is közrejátszik ebben, hogy ott voltam huszonéves, ott jártam egyetemre, mindenhez fűz valamilyen emlék. De amikor 21 évesen kaladorként megérkeztem, már akkor is rögtön tudtam: ez az én városom. Itt nekem minden bejön, az életforma, a divat, az építészet, az ételek, az emberek, a légkör. Máig nem értem, miért beszélnek egyesek összekacsintósan a francia (és azon belül a párizsi) arroganciáról úgy, mintha az valami genetikailag kódolt betegség lenne. Illetve de, azt szoktam gondolni, hogy ezek az emberek biztos nem éltek 8 évet Párizsban. (Vagy ha igen, akkor nem Budapestről érkeztek oda, hanem egy kis cuki faluból, ahol mindenki köszön egymásnak reggelente és nem tapossák le a lábát a metróban.)

2005 óta nem élek ott, azóta persze változik, már kívülállóként figyelem a bioboltok burjánzását (olyanokat szoktam mondani vénasszonyosan, hogy ezek "az én időmben" még nem léteztek). Megváltozott a metróbérlet-rendszer, több lett a buszsáv, jár már villamos néhány helyen és a legfontosabb: betiltották a dohányzást a kávézókban, már bárhová be lehet ülni anélkül, hogy az ember szeme ne kezdjen el könnyezni.

Épp a hétvégén mondta szomorúan C. férje (mindketten párizsiak), hogy ő már örökre lemondott Párizsról. Z.-vel már mi is meghoztuk ezt a döntést évekkel ezelőtt. Mert Párizsban szerintem csak kétféle státusszal érdemes élni: diákként, amikor az embert még nem zavarják a szűkös körülmények, vagy nagyon gazdagon.

2012. május 21., hétfő

Metz, Strasbourg

Szuper feltöltődős hosszúhétvégét (Mária mennybe ment) töltöttünk két nagy(?)városban. két különböző batátnőmnél. Azért írom kérdőjellel a nagyot, mert az egyik városról – Metz – kiderült, hogy tulajdonképpen pici és provinciális (vicces, hogy ez az utóbbi szó Franciaországban már politikailag nem korrekt). Mindennek azért van információértéke, mert van arról szó, hogy esetleg Z.-vel ott kötünk végül is ki. De ez egy másik történet. Itt csak annak van jelentőssége, hogy csütörtökön mindketten olyan szemmel néztük figyelmesen a várost, hogy tudnánk-e ott lakni? Néha-néha rémülten egymásra néztünk: nem igazán...

A barátnőmet, aki ott él, három éve nem láttam. Azóta született két gyereke, elköltöztek mert vettek egy házat, amit felújítottak. A gyerekeket most láttam először és így képet kaptam arról is, milyen két picivel egész nap otthon lenni: isteni. Szóval nem gondoltam meg magam, vagy ilyesmi, csak reménykedem, hogy én is ilyen sportos és laza és türelmes leszek. Azt is megtapasztaltam, milyen az, ha az ember minden óvodai vírust elkap a gyerekein keresztül: ez már kevésbé tetszik. Nem kellett volna annyit puszilgatnom azt a kislányt (de hát annyira cuki), mert rémes torokgyulladással jöttem haza és most már betegszabira sem mehetek: a saját dokim sem hinné el, hogy megint náthás vagyok.

Strasbourg viszont szuper hely, a belvárost be lehet járni gyalog, kozmopolita és fiatalos, és nem utolsósorban az idő észrevehetően melegebb. C. barátnőm harmadik hónapos terhes, azaz szeptember óta kétszer esett teherbe. Ez konfirmálja, amit gondolok, tehát ha az első három hónapban nem jön össze, akkor valami probléma van. Felesleges várni 2 évet, ez a 2 év csak egy statisztikai adat, a rögtön terhesedő nők és a negyedik lombikkal teherbe eső nők számának átlaga. C. szegény nem nagyon tudja élvezni a hányinger és az efféle járulékos tünetek miatt és láttam rajta, hogy nem nagyon mer panaszkodni. És ő is úgy halálra izgulja, ahogy valószínűleg én fogom, és már most látom, hogy bánni fogja a végén, persze könnyű beszélni, és is ugyanúgy fogom bánni.

 

Strasbourg



2012. május 14., hétfő

Egy nehéz nap krónikája

Ma reggel megjött az értesítés: nem engem választottak a párizsi állásra. Mentális gyakorlataimnak köszönhetően csak a normális határig viselt meg a dolog. Z. viszont teljesen le van törve, nekem meg majd megszakad a szívem miatta, szegénykém, ő végig hitt benne(m).

Ahhoz képest, hogy két éve havonta kapom a rossz híreket, elég jól tartom magam. Noha ez az utolsó hónap a lombikkal és ezzel az állásüggyel nehezebb volt, mint a többi, még most sem törtem össze teljesen. Úgy látszik, az ember tényleg hozzáigazodik a körülményekhez (vagy egyszer bele fogok bolondulni? Várjuk ki a végét).

Délben a Sorstársnő is rossz hírt kapott, nem sikerült a nemtudomhányadik inszeminációja. Múlt héten még tátott szájjal hallgattam, amikor elmondta, hogy ők abszolút nem türelmetlenek gyerekügyben és az sem lenne baj, ha csak 2 év múlva jönne össze, a lényeg, hogy legyen. És kettő, de ne ikrek. El voltam hűlve ekkora optimizmus hallatán – a következő lombiknál lesz pont 41 éves. Ma nem mertem rákérdezni, még mindig ilyen bizakodó-e. Teljesen letörten kávéztunk együtt délután és miután felmentem az irodámba, egy francia bloggerlány e-mailje várt rám: a fagyasztott embriótranszfer után a terhességi tesztje negatív lett.

Amúgy én pedig baromi türelmetlen vagyok. Nem csak amiatt szeretnék most rögtön babát, mert félek, hogy később már nem lehet, hanem mert már babázhatnékom van. Persze tök jó utazgatni, olvasni, koncertekre-moziba járni, mindezt kötetlenül és szabadon, de én inkább gyereket hajkurásznék és játékokat pakolnék. LB nemrég elmesélte, hogy a 3 éves kisfia mostanában annyira nehezen kezelhető, hogy amikor egyszer hazament munkából, a férje futva jött elé az előszobába, (pedig nem az a futós típus) és hálálkodott, hogy megjött, mert egyszerűen egy percig nem bírta volna tovább idegekkel. Gondolm erre a történetbe mindenki beleborzong. Én viszont elmerengtem, hogy milyen jó is lesz ez, istenem!

2012. május 7., hétfő

Honvágy

Rémes honvágyam kerekedett, olyan, hogy azt nézegetem az azsendámban, mikor tudnánk júliusig valamelyik hétvégére hazamenni (semikor). A családon, a barátokon és azon kívül, hogy ott nőttem fel és jártam suliba, két konkrét dolog hiányzik Magyorországról nap mint nap: az időjárás és a könyvesboltok.

Itt hetek óta 10-12 fok van és eső, ez így megy kb. márciustól októberig, na jó, most túlzok, de itt nincs négy évszak az biztos. A teraszon nyári ruhában és szandálban kiülni 21 óra után számomra életcélommá vált – itt még egy viszonylag meleg nap után is fel kell venni azt a pulcsit este. Egy reumásnak, mint én, ez maga a katasztrófa. Illusztrálásképpen: ma az irodában bekapcsoltam a fűtést, és ez abszolút nem kivételes eset. Hiányoznak az illatok, a fűben mezitláb járkálás...hiányzik annak a biztos tudata, hogy ha most május 7-e van, akkor holnap minden bizonnyal jó idő lesz, de ha nem, az sem baj, mert akkor is tuti, hogy egy hónap múlva beköszönt viszont a nyár, spagettipánt, terasz stb.

Más: könyvesboltok. Amikor otthon vagyunk, egy-egy Libriben mezgerelni nekem maga a Menyország, egy külön Program. Persze itt is vannak könyvesboltok, de egyrészt nincs bennük kávézó, másrészt hiába ismerem jól a nyelvet, az mégsem ugyanaz. Magyarul szeretek (és tudok legjobban) olvasni, pl. a francia klasszikusokat is magyarul olvasom, szuperül vannak fordítva és nekem azt jelenti az anyanyelv, hogy azon a nyelven értek meg valószínűleg mindent, amit intelligenciámnak megfelelően meg kell értenem. Ha franciául olvasok (persze szoktam), kétségeim vannak, hogy vajon átsiklom-e egy-egy rejtett kulturális utaláson? Félreértek-e valamit? Jól értelmezem-e a különböző nyelvi regisztereket? Arról nem is beszélve, hogy ha elkalandoznak közben a gondolataim, akkor annak veszett fejsze nyele, olyan, mintha sohasem olvastam volna.

Régen voltunk otthon, jaj, és túl rossz most az idő itt.

2012. május 4., péntek

Felelőtlen viselkedés

Ma Z. a kórház előtt üldögélt, amíg várt a sorára (pszichológushoz jár a hipochondriájával). Megszólította egy 35 év körüli csaj, tüzet kért a cigijéhez. Erre Z. felháborodottam rámutat a nő nagy hasára:

– Maga dohányzik?? Tudja ugye, hogy árt a babának?

Erre a nő:

– Nem vagyok terhes.

Úristen, erről én tehetek! Ha Z. saját koordináta-rendszerének, amely alapján értelmezi a világot és benne a kórház előtt promenádozó 35 körüli nőket, két tengelye a „terhes”  „nem terhes” fogalmakra van beállítva, akkor az az én hibám!  Na most lehet, hogy a nő tényleg ennyire el volt hízva, de nekem az a gyanúm, hogy Z., aki amúgy az udvariasság és a finom modor mintaképe, kezd becsavarodni.

Amúgy azóta azt próbálom belőle kiszedni, hogyan reagált a nő, mert én minimum pofon vágtam volna. De azt mondja, nem volt nagyon meglepődve, nem volt dráma vagy felháborodás. Érthetetlen.

2012. május 3., csütörtök

Az interjú

Nagyon megizzasztottak. Sok kifejtős és nehéz kérdést tettek fel, amire hirtelen kellett rögtönözve valami épkézlábat kitalálnom, jaj, nem volt könnyű. Nem volt mázlim sem: amire viszont tudtam a talpraesett és frappáns választ, azt nem kérdezték meg. Emiatt nem is voltam összeszedett, kapkodtam is, lehengerlésről és elkápráztatásról sajnos nem volt szó.

A HR-es nő (a személyzetis!) például megkérdezte, hogy bírom-e ha kritizálják a munkámat és a válaszomat támasszam alá példákkal. Én meg arra készültem, hogy a portugál nő lesz bent, aki ismeri a csoportom helyzetét (TELE vagyunk személyes problémákkal) és ezért majd arra kérdez rá, hogyan dolgozom csapatban. Jó kis példáim is voltak erre, meg akartam magyarázni a bizonyítványomat.

A nő a kommunikációról meg az szerette volna tudni, mi az Unió kommunikációs stratégiája. Így hirtelen, öt mondatban. Sajnos én az Unió nyelvpolitikájából lettem volna verhetetlen, de az nem érdekelt senkit.

Az Ismerőst sem lehet vádolni azzal, hogy előnyhöz akart volna juttatni, az ő kérdése az volt, hogyan szerveznék meg egy rendezvényt. Ezt is öt mondatban, rögtönözve, felkészülés nélkül. Azt sem tudtam, mivel kezdjem, annyi aspektusa van egy rendezvényszervezésnek, például nemrég vettem erről egy könyvet.

Összességében úgy érzem, nem voltam jó, csodálkoznék, ha engem választanának. Viszont nem is tudtam volna jobban felkészülni erre, képtelenség lett volna kitalálni ezeket a kérdéseket. Tök sokat gondolkodtam pl. azon, hogy milyen projekteket valósítanék meg a helyszínen, de ez a téma sem került elő. De mindezek ellenére örülök, hogy elmentem. Tisztességesen készültem és valamennyire helyt is álltam, úgy értve, hogy nem kell lesütött szemmel járkálnom a folyosón életem végéig, vagy ilyesmi, még ha nem is választanak is be.

Azóta viszont úgy érzem magam, mint akit kimostak. Hulla vagyok. Egy forradalmár kollégám bejött utána az irodámba egy újabb petícióval (most az Európai Parlamenthez írnak! Megáll az ész!) és annyira le voltam eresztve, hogy szépen elküldtem a fenébe megmagyaráztam neki, miért nem értek egyet ezzel a sub rosa tevékenységgel. Derült égből érte a villámcsapás, nekem meg olyan jól esett végre elmagyarázni az indokaimat.

Eredmény egy hét múlva. Olyan 5% esélyt adok magamnak, de ez is olyan, mint a teherbeesés: az ember teljesen érthetetlen módon az utolsó pillanatig reménykedik egy picit.