Babzsákból gumicukor

Már megint halálra idegeskedtem magam a mai konzultáció előtt. Főleg, hogy a barnázás pénteken felerősödött. Ha nem lett volna mára (nagyszombat!) időpontom a nőgyógyászomnál, akkor az ügyeleten kötöttem volna ki asszem. Na szóval: szerencsére minden oké, a kis eszkimó már 1,6 centi és tényleg egy Haribo-s gumimacira emlékeztet. Hallottuk a szívverését is, meg minden. Hogyan is írjam le a megkönnyebbülésemet? Egy ilyen UH-gép kellene nekem otthonra, hogy mindig tudjam, hogy állunk...

Viszont nem lehet tudni, honnan jön a vér. A doki azt mondta, a méhből szerinte nem. Ez az orvos is használta a placenta szót, ez valami laikusoknak szóló vulgarizáció lehet? Szóval a placenta (??) jó helyen van és nem vált le. Növesztettem viszont megint egy polipot, most a méhszájra, és elképzelhető, hogy az vérezgethet. Ez az olvasat tetszene, mert azt jelentené, hogy semmi köze a vérnek az embrióhoz, ami azért sokkal megnyugtatóbb gondolat. De bárhogy is van, még ha csak ilyen technikai vérezgetésről van szó, azért aggaszt. És a doki is sokkal óvatosabb, mint múltkor az Erik: megtiltotta a hosszú autóutat, szóval nem mentünk el Párizsba (300 km) ami az eredeti terv lett volna, sőt a következő hétre kiírt és pihenést rendelt el. A kollégáim imádni fognak, de hát, ez van.

És idén nem kell nekem más szülinapi ajándék, mint ez a baba: a születés várható időpontja november 10., a saját szülinapom előestéje!

Csak a munkahelyi teljesítményemről ne beszéljünk!

Hogyan lehet nem erre gondolni minden nap, folyamatosan, a nap minden órájában, azaz alvás, fogmosás, evés (fujj), vezetés, beszélgetés, olvasás, vagy nagyon erős másra irányuló koncentráció (=fordítás) közben?! Szerintem sehogy, én már feladtam...

Az optimizmusom, az fog a sírba vinni

Telefonbeszélgetés ma este:

...
LB: És hogy vagy, hogy viseled idáig a terhességet?
Én: Tök jól, semmi de semmi tünetem nincs eddig képzeld. Nem érzek semmit. Mintha mi sem történt volna.
LB: Na, akkor mázlista vagy, asszem ilyenkor én már émelyegtem és halálosan fáradt voltam.
Én: Ááááá, hát én nem. Tényleg mázli. Viszont a sótlan diéta a sírba visz.
LB: Jaj, szegénykém, nem szoktál még hozzá...
Én: Igen, és az a fura, hogy mivel tudom, hogy sótlanul kell mindent megennem, minden ételtől már előre undorodom. Főzni sincs semmi kedvem. A hűtőbe sem tudok benézni...
LB: ...igen?...
Én: egyedül a citromot, az endíviát és a tejet tudom undor nélkül elfogyasztani képzeld! De azt minden mennyiségben! Hihetetlen, nem? Hogy mire képes a só!
LB: ... figyi...
Én: Aztán meg szerintem amiatt, hogy nem iszom kávét, a vérnyomásom a béka feneke alatt van. Ezért nincs erőm semmihez, mintha elszívták volna az összes energiámat...
LB: ...na de...
Én: ...mennyire hozzá lehettem szokva a kávéhoz! Egész hétvégén aludtam, most mondd meg!
LB: De Tamko, ezek a TERHESSÉGI TÜNETEK!!!

Méh, lepény

Ma reggel megint volt egy nem tervezett vizsgálatom az Eriknél, pedig már azt hittem, jól elbúcsúztunk egymástól. Az történt, hogy tegnap este VÉRT láttam a tisztasági betétemen (na most aki nem érintett, ne is olvassa tovább!), a barna trutyi helyett, ami már amúgy is eltűnőben volt. Ebből kifolyólag ma 7:35-kor már ott ültem a váróban. Nyolc előtt meg is jelent a doki, hajlandó is volt megvizsgálni és megkönnyebbültem: először is, már látszott a szív! Pár másodpercre én is láttam, lüktetett, de sajnos nem volt időm elérzékenyülni, rohanás volt, nem rózsaszínű prospektusos jelenet. Méreteket nem tudok, viszont kaptam egy újabb képet, amit tízpercenként elővehetek megcsodálni.

Azt mondta, a vérzést a méhlepény egy részének a leválása okozta, ha erősebb lesz, maradjak otthon pihenni. Na most én azt nem értem, hogyha az embrió pár milliméter, akkor az a kicsike méhlepény egyetlen része hogy tud egy csepp vérnél is többet okozni? A napot azzal töltöttem az irodában, hogy folyamatosan a WC-re járkáltam (vajon feltűnt-e valakinek?), hogy ellenőrizzem a dolgok állását. Eddig semmi sem igazolja, hogy otthon kelljen maradnom, lehet, hogy ennyi volt? Tudom, hogy sokan véreznek a terhesség alatt, de basszus, ez mégiscsak stresszes ügy.

Török reggeli

Annyira bámulom azokat az embereket, akik az aktatologatást és -kukackodást, a munkahelyi bolhacirkuszt és az értekezleteken folytatott fontoskodást féredobva, pontosabban abból mintegy kilépve, új életet kezdenek, hogy a hobbijukból éljenek meg. Elképeszt, hogy valakiben ekkora adag bátorság, önbizalom, munkabírás és elkötelezettség gyűlhet össze. Csodálom azokat, akik meg merik lépni, de legfőképpen persze azokat, akiknek sikerül is a váltás.

Ez utóbbiak közé tartozik Mautner Zsófi, aki kényelmes brüsszeli büróját hagyta maga mögött a magyar gasztrovilágért. A Sok kicsi nevű jótékonysági akción minden évben Zsófi felajánlására voksolok, mert egyrészt valahogy mindig ez a legizgalmasabb, másrészt pedig ezzel is adózom a hihetetlen professzionalizmusa előtt. És legutóbb akkora szerencsém volt, hogy kihúztak és megnyertem a 10 személyes török reggelit, amire ezen a hétvégén kerítettünk sort.

Egyébként majdnem nem mentem el. Szinte biztos voltam benne, hogy csütörtökön a doki azt fogja mondani, hogy a barnás cucc miatt VAN egy pici veszélye a repülőútnak, és ebben az esetben persze otthon maradtam volna. Z. fanyalogva be is vállalta, hogy képviselel engem a török reggelin, plusz még a mamám szülinapján, illetve LB-ék látogatásán is (mert három legyet ütöttünk ám egyszerre ezzel a hazaúttal).

Na, de vissza a török reggelihez. A helyszín egy szuperul felújított és gyönyőrűen berendezett lakásétterem volt a Liszt Ferenc téren. A fennmaradó 8 helyre csupa jófej rokont és barátot hívtam meg, emiatt a rendelkezésre álló három óra 15 percnek tűnt, de ez volt az egyetlen negatívum a dologban, mert különben tényleg minden szuperul sikerült. Zsófi olyan, mint amilyennek elképzeltem: kedves, talpraesett, profi. A reggeli pedig! Megoszlottak a vélemények, hogy melyik fogás volt a legfinomabb, mert mindegyik nagyon egzotikus és isteni volt. Voltak, akik a joghurtos padlizsánra esküdtek, mások a börekre, Z. szerint az omlett vitte a pálmát. Volt egy ragasztó állagú krém, amely édes volt, és amelyet LB török Nutellának definiált, nos, szerintem az se volt kutya. A pita egyébként sótlan, ezzel szerencsém volt. Összességében pedig: szuper hétvége volt, amire ez az összejövetel tette fel a koronát!

„Nekem ezer lelkem van”

Te jó ég, hogy én ezt a könyvet eddig nem ismertem. Most fejeztem be, és teljesen letaglózott. Csak álmélkodom, hogy mennyire tökéletes mestermű – az Iskola a határonról van szó.

Amíg olvastam, úgy gyűlöltem Merényiéket, mint könyvbéli szereplőket ritkán. Olyan indulat volt bennem, hogy néha nem tudtam tovább olvasni, le kellett tenni a könyvet. Volt, hogy álmomban verekedtem, vertem valakit, és előfordult, hogy olvasás közben éreztem: felmegy a vérnyomásom és vadul ver a szívem. Mindez pár írott sor miatt!

Nem annyira figyeltem meg a könyv felépítését, de még így is feltűnt, hogy elképesztően virtuóz módon váltogatja az idősíkokat: előreutal, visszautal, belesző...és ugyanígy variál az elbeszélői nézőpontokkal is. Csak bírja követni az ember, jó kis agymunka.

Úgy emlékszem, azért nem olvastam el eddig, mert valakitől azt hallottam, hogy ááá, semmiség, ez a könyv csak egy suli életét meséli el. Pedig a regény pontos bemutatása egy zárt közösségnek és a tagok közötti bonyolult kapcsolatrendszernek. Már látom is, hogyan lehetne ezt a kifinomult jellemábrázolást filmen elrontani: lennének a jók, meg a rosszak, és maradna egy moralizáló szájíz a nézőben. A könyv pont attól jó, hogy nem sarkít ennyire, kidomborítja a jelzők viszonylagosságát. És mellesleg szerintem itt a magyarázata annak is, hogy a Facebookos (coelhós, popperpéteres stb.) bölcsességek miért nem tudják megnyugtatóan eligazítani az embert a világban: mert ez nem egyetlen mondat feladata, legyen az bármilyen szellemes vagy hatásos. Ehhez egy egész könyv kell, mondjuk egy ilyen, több olvasattal rendelkező (fejlődés)regény.

Babzsák

Ma láttam a kis eszkimónkat! Tegnap felhívott Erik, hogy pénteken mégsem ér rá, jöjjek egy nappal hamarabb ultrahangra. Megdobbant a szívem: persze örültem, hogy egy nappal megrövidül a bizonytalanság, ugyanakkor tudtam, hogy Z. csütörtökön nem tud majd velem jönni. Úgyhogy egyedül mentem, taxival, mint valami grófné, és egyedül voltam akkor is, amikor a doki felém fordította a képernyőt, rajta egy fekete felhővel 10 mm-es petezsákkal. Erik szerint a mérete és az elhelyezkedése megfelelő, és igazából nem is tudott mást mondani, én meg nem is tudtam mást kérdezni, annyira egyértelműen, ugyanakkor rejtélyesen feketéllett az a pötty a monitoron.

Nagyon megnyugodtam. Az utóbbi napokban kezdtem azt képzelni megint, hogy az egészet csak álmodom, vagy hogy mindennek vége, mielőtt még bármi elkezdődhetett volna.

Egészen picit (és tényleg csak pár másodpercig) viszont csalódott is voltam, be kell hogy valljam. Noha egy hete kizárólag egyes számban beszélünk róla, minden szavunk akörül forgott, amit nem mondtunk ki: a pakliban az is benne volt (legyen ennek bármilyen kicsi is a valószínűsége), hogy mindkét embrió megtapad. Persze rég rájöttem már, hogy a veszélyes ikerterhesség nem nekem való mulatság, volt, hogy fogyatékos ikrekről álmodtam... Ami miatt viszont nem tudtam elhessegetni a gondolatot, az a két vérvétel volt. Amikor az Ez pozitív! mondat után még a könnyeimmel küszködve sikerült megkérdeznem, hogy mennyi???, a telefon végén a nő azt mondta: 597. Rögtön arra gondoltam, hogy ez valami más mértékegység lehet, mert eddig 50 körüli értékekről hallottam. Másnap Mimivel találkoztam, aki megkérdezte, hogy a szám három jegyű volt-e, mert ha igen, akkor minden oké, és akkor mégiscsak belefészkelte magát a gondolataim közé ez a dolog. Icipicit visszaolvastam pár blogot (száradjon le a kezem), amelyekből kiderült, hogy a 15. napon az 597 elég magas. Három nap múlva, ha a kétnapi megduplázódást vesszük alapul, a hcg tökéletes volt: 1970.

De aztán elkezdődött ez a barnázás, ami egyébként inkább bézsezés, és lehet, hogy az történt, hogy az egyik kis babzsák lemaradt volna..? Mindenesetre Z. duplán megkönnyebbült ma és én sem vagyok kevésbé boldog: egy egészséges, megfelelő súlyú kisbaba novemberben, nos, hát mi lehet ennél szebb??

Engem a reuma döntöget romba

Nem csak a terhességi idegbajomat kell valahogy kikezelnem. Itt van még ez a reuma is.

Tíz éve élek gyulladáscsökkentő gyógyszereken, és olyan jól hatnak, hogy szinte normális életet tudok élni. Akinek nem mondom, nem is tudja. Jó, bizonyos sportokat (futás, balett) nem tudok űzni, de nekem úgyis mindig az úszás volt a nagy szerelmem.

A transzfer óta viszont nem szedhetem ezt a gyógyszert (csak vasárnap kaptam be egyet, mert tényleg azt hittem, hogy a hétfői teszt negatív lesz – ezt el sem mondtam Z.-nek). Az első két hétben nem is történt semmi változás. A múlt héten azonban megint előjött a reuma, és rémesen fáj.

Ez a fájdalom vándorol, és napszakonként, sőt: naponként, hetenként is változik. Déltől estig van olyan periódus, hogy szinte semmit nem érzek. Az éjszakák viszont rémesek. Gyakran felébredek a fájdalomra, sírni tudnék, olyan erős, lüktetős, kisugárzós és zsibbasztós. Szerencsére fel tudok kelni, és ha sikerül pár métert tenni, még javul is egy kicsit. A reggelek is nagyon durvák, én, aki 40 perc alatt elkészülök reggelente, ez most csak arra elég, hogy megreggelizzem. Nem akarok persze panaszkodni, nyilván mindent kibírnék a cél érdekében. A hét elején például volt egy jobb periódusom is, amikor szinte megint tünetmentes voltam.

Lassan át kell gondolnunk, hogyan tovább. El kell felejtenem a várandósságról dédelgetett közhelyes és rózsaszínű képet is: valszeg nem fogok csini terhesruhában büszkén promenádozni, trendi terhesjógán szocializálódni, vagy terhesfürdőruhában méltóságteljesen hosszakat róni. Múlt pénteken voltam a reumatológusnál, aki megemelte a kortizon-adagomat, amelynek melléghatásai: hízás, puffadás, az izmok visszafejlődése, a fizikai erőnlét hanyatlása, csontritkulás, diabétesz.

Ezzel az adaggal tehát vigyáznom kell, hogy só- és cukor(kalória)mentesen étkezzek. Lassan egy hete próbálom ezt a szigorú diétát tartani: rettenetes. Sokkal jobban hiányzik a só, a cukort simán kibírnám. De só nélkül minden édes: a paradicsom, a paprika, a répa, a póréhagyma, de még a tészta és a rizs is. Egyébként ez egy tuti fogyókúra, az embernek semmi kedve bármit is megenni só nélkül. Az az étel, ami normális esetben finom, friss, zamatos és étvágygerjesztő, só nélkül egy íztelen, egyhangú és jellegtelen ételhalmaz, ami pár perc után ráadásul édeskéssége miatt gyomorforgatóvá is válik.

Persze ez legyen a legnagyobb gondom. Aztán állítólag (??) hozzá lehet szokni.

Színeváltozás (+kiegészítés)

Hát, ez nem igazán áldott állapot. Pénteken felhívtam a dokit, hogy megkérdezzem, az új adatok fényében terhes vagyok-e még (egyre inkább – biztosított róla), és azt hittem, ezek után az ultrahangig már fél lábon is kibírom. Elolvastam a kommenteket, amelyekből kiderült, hogy majdnem mindenki fél(t), ebből szintén egy pici megnyugvást merítettem. Kaptam relaxációs útmutatásokat, szombaton lelkesen gyakoroltam, hogy lelkemet a tisztátlan nedvektől megpurgáljam. Szóval már úgy-ahogy összeszedtem magam, amikor szombat este rémülten vettem észre egy barna foltot a tisztasági betétemen.

Azóta tudom, hogy ez valószínűleg (??) nem jelent semmit, de akkor bénultan és kétségbeesetten jelentettem Z.-nek, aki teljesen összetört, és csak azt hajtogatta, hogy akkor ennek most vége. Hívtuk az ügyeletet, egy szülésznővel beszéltem, aki azt mondta, pihenjek, és csak akkor menjek be, ha görcseim lennének és élénk piros vér távozna. Utána sikerült elérni telefonon egy ismerős nőgyógyászt is – akinek ezáltal örök hálával tartozom –, és elmondta, hogy ez előfordul, nem dráma, látott már rosszabbat is és mégis szüléssel végződött az eset, valamint hozzátette, hogy szinte teljesen felesleges bemenni az ügyeletre (már indultunk volna), úgysem tudnak semmit sem csinálni/látnak az UH-n.

A barnázás azóta is tart. Nagyon kevés ugyan, de már semelyik tisztasági betét nem fehér. (Bocsánat a részletekért! Z. egyébként azt javasolta, hogy tegyek el egyet mutatóba a dokinak, végülis nem rosszabb, mint egy placenta...) A Google már régóta nem a barátom, sőt, tulajdonképpen úgy félek tőle, mint ördög a szentelt víztől, úgyhogy továbbra is terhességi analfabéta vagyok. Nem tudom, mi ez, lehet, hogy jobb nem is tudni, Holnap korán reggel felhívom a nőgyógyászt és bejelentem neki az eseményt, hátha van valami szer ez ellen tudománya hatalmas tarsolyában.

Lehet, hogy túlzás, de a jövő héten pedig nem megyek dolgozni. Nem szeretnék kockáztatni. Egyébként pénteken a reumatológusom háromszor is felajánlotta, hogy kiír a jövő hétre, amit én háromszor utasítottam vissza felelősségteljesen és konokul, a kollégáimra gondolva (akik ilyenkor elvégzik az én részemet is). Z. a múlt héten még nagyon azon a véleményen volt, hogy amint jobban leszek reumailag, menjek be dolgozni, de most már ő is belátja: hülyeség lenne rizikót vállalni, bármilyen minimális legyen az.

Kiegészítés (3/11): A kommentek alapján úgy tűnik, az a fura és szabálytalan, ha valakinek nincs barnázása/vérzése valamikor a terhesség során! A progeszteronnal bolhát ültettetek a fülembe és még vasárnap este felhívtuk újból az ügyeletet, hogy megkérdezzük: megduplázhatom-e az esti Utrogestan adagot (igen). Ma reggel egy percre beszéltem az Erikkel. Az, hogy hamar lerázott és foghegyről válaszolgatott, most inkább megnyugtató volt, mint idegesítő. Nem lesz se vérvétel, se előrehozott UH, de talán jobb is így, úgyis csak izgulnék. A plusz adag Utrogestanra ő is igent mondott (olyan hangon, mint akinek tök mindegy), a magnéziumra és a pihenésre már nem is volt időm rákérdezni... Azért összességében mindketten megnyugodtunk Z.-vel. Próbáltuk úgy elképzelni a kis Eszkimót, mint egy kullancsot, ami befúródik a bőrbe, és elgondolni, hogy a folyamat során a kis hajszálerek sérülése okoz enyhe vérzést. Azért jó lenne valami kis kamerával bekukkantani odabent és megnézni, mi történik!

Zen-meditációs és relaxációs módszer, valamint spirituális útmutatás kerestetik

Először is: minden oké, az érték jól megemelkedett. Másodszor viszont: valamit ki kell találni, hogy ez a terhesség ne legyen egy nagy rettegés és ne éljek 9 hónapig félelemben: az egész délutánt átizgultam, fáradt és kimerült vagyok. Valahogy integrálni kellene ezt a stesszt. Ha ez általában mindenkinek megy (én azt hiszem soha nem beszéltem olyan kismamával, aki azt mondta volna, hogy fél a vetéléstől*, márpedig én ezzel kezdtem kedden a pszichológusnál és ma reggel a háziorvosomnál), akkor én is meg tudnám ezt tanulni, a lombikok ellenére, nem??

* koraszüléstől, genetikai problémáktól, szülési komplikációktól, bölcsőhaláltól...

Ida

Ma reggel bementem dolgozni, de haza kellett jönnöm, két okból kifolyólag is. Először is, készülődik megint valami reumaroham, ennek kapcsán fél 11-re már három orvossal is beszéltem telefonon, és két konzultációs időpontot is kaptam a hétre (a reumatológusom gratulált, olyan cuki!). De ezt majd elmesélem. A másik pedig az, hogy nem tudok koncentrálni, erről is írok majd talán. Már a lombikok alatt is sokkal nehezebben ment a munka, de most egyenesen képtelen vagyok dolgozni, bármilyen fellengzősen hangzik is. A hétre kiírt az orvos, úgyhogy most számolom a perceket a holnapi eredményig.

Addig is elmesélem, milyen hihetetlen dolog történt a barátnős hétvégén. Ehhez tudni kell, hogy a szállodánk Párizsnak azon a környékén volt, ahova nagyon ritkán megyünk Z-vel, viszont ott töltöttem az első három évemet: ott laktam különböző cselédszobákban, ott jártam egyetemre négy évig és ott voltam, túlzások nélkül állíthatom, iszonyúan boldog (bár ez a hétfői nap sem volt kutya!). Délután leraktam a cuccomat (Z. bevitt kocsival), és gyalog elindultam Kathrinért a pályaudvarra. Már évek óta nem jártam ebben a kerületben, szóval szó szerint megrohantak az emlékek. Benéztem az egyetem kávézójába: te jó ég, mennyit ültem itt mindenféle jegyzetekkel meg könyvekkel. Mennyi idő eltelt azóta, mennyi minden változott. Vajon mit szóltam volna, ha beleláthattam volna a jövőbe? Tetszett-e volna, ha látom 15 évvel idősebb önmagamat, amint elsétál az egyetem előtt és rácsodálkozik, hogy ma már mindenki laptoppal kávézgat? Arra lyukadtam ki, hogy igen, meg lettem volna elégedve magammal, szóval a nosztalgiába valamiféle öröm is vegyült.

Aznap este Kathrinnal kettesben vacsoráztunk, mert Nina későn érkezett, Helena pedig szombat reggel jött. Sok éttermet végigjártunk, egyik sem tetszett (milyen jó, hogy a sushit nem mertem bevállalni!), míg végül ráakadtunk egy szimpi kis helyre az egyetem közelében, még emlékeztem rá diákkoromból (nem mintha akkor meg tudtam volna fizetni). Egy ázsiai, de franciául tökéletesen beszélő fiatal lány szolgált ki minket, aki nagyon ismerősnek tűnt. Jobban megnézve viszont már nemcsak ismerős volt, de felismerni véltem. Csak hát, gondolom, nincsenek ekkora véletlenek a világon. Pont most, a nosztalgiahétvégén, amikor az Albumom is nálam van? Agyamra ment volna a nagy nosztalgiázás? Kathrinnal megkonzultálva végülis arra jutottam, hogy megkérdezem tőle, legfeljebb majd hülyének néz. Amikor legközelebb odajött, megszólítottam:

– Elnézést, az Ön keresztneve véletlenül nem Ida?

A lány (kissé csodálkozva): De igen…

Én (izgatottam): És a testvérét meg nem Bertille-nek hívják??

A lány (a nyakamba borulva): Tám-ko!!!

Ha filmen látom, el sem hiszem: Ida az a – most már felnőtt, 22 éves lány – akire 15 évvel ezelőtt vigyáztam, amikor ő még 7–8 éves cuki kislány volt. Az nem kifejezés, hogy órákig nem tértem magamhoz. Mint kiderült, Ida két hete jött meg Kambodzsából, és pontosan egy hete dolgozik abban az étteremben, ahova hosszas keresgélés után ültünk be Kathrinnal. Nos, ez a történet méltán bekerülhet a hihetetlen, de mégis igaz történetek közé. Így születnek monozigóta hármasikrek...

Másnap megittam egy kávét Idával, mert az étteremben nem tudtunk beszélgetni. Megmutattam neki az albumot, amelyben róla is volt két kép, meg egy rajz, amit anno nekem készített. Ezt az albumot egyébként az első évem után csináltam, tele van fotóval, metrótérképpel, képeslappal, múzeumi belépővel stb. és amúgy Budapesten tartom nagy becsben. De annyira, hogy amikor egyszer azt hittük, hogy betörtek hozzám, az első gondolatom az album volt.

Idát és Bertille-t Vietnámból fogadták örökbe a szüleik. Most elmeséltem Idának, hogy amikor először megláttam őket, jól meglepődtem, mert az anyjuk telefonban nem tartotta fontosnak megemlíteni ezt a kis részletet. Emlékszem, a szülők nyitottak ajtót, majd a nappaliba érve megláttam a lányokat. Akkor, 21 évesen még soha nem találkoztam ilyen variációval (európai szülők, vietnami gyerekek), úgyhogy jó hangosan majdnem megkérdeztem tőlük: – Na jó, de hol vannak az Önök kislányai?? (értsd: a szomszéd kis ázsiaiakat már látom)

Ida elmesélte, hogy őt még egy vietnami kórházból hozták el a szülei, hogy valójában nem édestestvérek Bertille-el (ezt mondjuk mindig is gondoltam, annyira mások voltak), hogy Bertille-t viszont árvaházból adták örökbe, mert hepatitiszes volt (ezt sem tudtam). Elmondta azt is, hogy ő is szeretne örökbefogadni, ha majd családalapításra kerül a sor, és hogy nem igazán szeretné felkutatni a biológiai szüleit, vagy talán majd egyszer, mindenesetre most mással van elfoglalva.

Kislánynak is nagyon aranyos volt, és nagyon helyes fiatal lány lett belőle. Annyira jó volt hallani róla, a szüleiről, a húgáról, a családjáról. Abban az időben az ő lakásukhoz tartozó cselédszobában laktam (kilátással a Sorbonne-ra…), és ebben a szobában, ahol annyi bulit rendeztem és barátnőket szállásoltam el, és ahonnan egyszer a szél kivitt egy franciául írt szerelmes levelet, amihez egyébként semmi közöm nem volt, csak valakinek le kellett fordítanom magyarra, mert ez a valaki éppen egy magyar pasiba volt hulla szerelmes, szóval ahonnan ez a levél kireppent, és szépen átszállt a szomszéd filozófiaszakos csajhoz, aki viszont buzgón áthozta nekem, és én meg azt sem tudtam, hogyan magyarázzam meg ezt a erotikus töltésű, enyhén szólva felfűtött levelet… na szóval, ebben a szobában most Ida lakik!

UI: Az étteremben kisebb fajta szenzációt keltett a Nagy Találkozásunk. Egy kissé távolabb ülő pár nem habozott, és megkérdezett minket a részletek felől. Olyan volt, mintha hájjal kenegettek volna, amikor a nő azt szerette volna tudni, hogy de most tulajdonképpen melyikünk vigyázott melyikünkre?

Ida (balra) semmit nem változott

Az állapotomról

A konkrét tények:

Továbbra sem érzek semmit. Ma reggel megkaptam a progeszteron- és az ösztradiol-értékeket is. A toxoplazmózist holnap fogom tudni. Beszéltem a dokival, aki megerősítette, hogy terhes vagyok. Továbbra is szednem kell a hormonokat. Újabb vérvétel csütörtökön. UH március 15-én. Képtelen vagyok koncentrálni, tegnap egy határidős munkámat elfelejtettem leadni.

A fejemben össze-vissza kavargó gondolatok:

Gigi is azt írta kommentjében, hogy már rugdos a kisfia, mégsem hiszi el, LB a saját szülése közben sem hitte el, hogy ebből kisbaba lesz, szóval, képzelhetitek, hogy érzem magam, ráadásul tünetek nélkül. Mindig csak legyintettem, amikor valaki azt mondta, hogy nem voltak terhességre utaló jelei az elején. Arra gondoltam, hogy egy olyan fogamzási idegbajos, mint én, biztosan észreveszi őket, és különben is, én érezni fogom. Hát nem, bár ez is rejtély: hogyan zajlhat észrevétlenül egy ilyen forradalmi változás?

Megkaptam egyébként a hcg értékét is, de még nem írom ide. Nem is ellenőriztem le az interneten. Érdekes módon az sem érdekel még, hogy mind a kettő megtapadt-e vagy sem. Nem szeretnék előre rohanni, egyenlőre emésztem a pozitív teszt kiváltotta magabiztos hitetlenkedést és bátortalan fellegekben járkálást. A cél egyenlőre, hogy ki tudjam mondani a terhesfarmer és szívhang szavakat úgy, hogy ne lepődjek meg azon: rólam van szó (és hogy tudjak koncentrálni a mh-emen) (és hogy legyek egy kicsit felszabadultabb, basszus!),

Előnyösen hatott rám az Eiffel-torony (a Notre Dame és a kies Bois de Boulogne...)

Filmbe illő jelenetekkel tarkított, találkozásokban gazdag, fantasztikus hétvégén vagyok túl. Elképesztő (élet)történeteket hallottam, választ kaptam sok olyan kérdésre, amelyeket eddig nem mertem feltenni – az ilyen hétvégékért érdemes élni, komolyan (majd mesélek!). A lányokkal ugyanolyan jókat beszélgettünk, mint 15 éve, noha a beszédtémáink igencsak átalakultak. Most sok szó esett terhességről, kisbabákról, gyerekekről, férjekről, fizetésről, gyökeres munkahelyi váltásokról stb. Egyébként csodálom, hogy nem rekedtem be. Úgy feltöltekeztem, hogy bizonyos pillanatokban azt gondoltam: ha hétfőn negatív lesz a teszt, azt is túl fogom élni. Nem voltam bizakodó, inkább aggódó, de leginkább pedig próbáltam az agyam legtávolabbi pontjába száműzni a teszteléssel kapcsolatos félelmeimet. A lombikokról csak Kathrin tud, de most a részletek említése nélkül Ninának és Helenának is elmeséltem, hogy lassan három éve próbálkozunk.

Ma reggel már idegesen és lemondóan mentem vérvételre. Ha az előző hónapokban voltak is bizonyos tüneteim, most aztán semmit nem éreztem a transzfer után. Az eredményért délután kellett telefonálni. Kivártam egy olyan pillanatot, amikor kellőképpen erősnek éreztem magam, és felhívtam a labort. Kicsöngött, erre majdnem letettem félelmemben. Egy nő vette fel. Hát lányok, én amit ott hallottam a saját fülemmel, arra nincsenek szavak: pozitív.

Potyogtak a könnyeim! Mostanában egyre gyakrabban gondoltam arra, hogy én ezt a szót lehet, hogy soha az életben nem fogom hallani. Az utolsó pár napban, a mindenfajta tünetek teljes hiányában, már kezdtem belenyugodni, hogy ez is negatív lesz. De ezek szerint...terhes lennék...? Most...?? Én...?? Ehhez az érzéshez most hozzá kell szoktatnom magam, mert én..., én ezt... egyszerűen... nem merem elhinni!!

(otthon csináltam egy tesztet: pozitív. Az ízlésemhez és a vágyaimhoz képest kicsit ugyan halványka, de pozitív, te jó ég!)

Az én finom, nőies hobbim

Véletlenül varrtam egy terheskabátot. Az úgy történt, hogy tavaly jártam varrótanfolyamra, és a második féléves tananyag a bélelt kabát volt. Megvettem hozzá az anyagot és a bélést, majd tavaly januártól elkezdve minden hétfőn varrtam belőle egy kicsit. A szabásmintát nem én választottam, az adva volt, de az elejétől fogva furcsállottam a kabát mineműségét. Már nem járok a tanfolyamra, de ezt a kabátügyet addig húztam-halasztottam, hogy csak most lettem vele kész a héten. És most döbbentem rá, hogy valójában ez egy terheskabát (vagy manókabát?).

Egyébként a varrótanfolyamot több okból kifolyólag hagytam abba. Először is, ehhez iszonyú precizitás és maximalizmus kell. Ha az ember például két órán keresztül szenved valamivel, és utána derül ki, hogy az egészet le kell bontani és újra kell varrni, akkor bizony le kell bontani és újra kell varrni, még ha csak pár centis eltérésről van is szó. Na én ezt nem tudom megtenni, az idő pénz, ugye. Ilyen esetekben inkább csak legyintek, hogy ó, nem látszik annyira az a kis asszimmetria a zipzár körül – viszont utána nem csak a kész ruha lóg a fogasomon, hanem annak tökéletes szemléltetése is, hogy hanyag vagyok és türelmetlen.

A másik, hogy ezek a szabásminták sohasem állnak tökéletesen, és ahhoz, hogy az ember passzintani tudja őket, több kell, mint holmi varrótudomány. Aztán pedig valahogy mindig úgy választok anyagot, hogy mire megvarrom a cuccot, már nem tetszik, sőt elegem van belőle. Így lett egy szuper szabású szoknyám kalauzkék. Nem tudom semmivel sem felvenni.

Nem utolsó sorban pedig tök jó dolgokat lehet kapni az üzletekben is, általában jobban vannak megvarrva annál, mint amit én tudnék alkotni. Például a kalauzkék szoknyámat megcsináltam fehérből is, erre pár hétre rá találtam egy ugyanolyat (ha nem jobbat) otthon.

Gyerekruhákat viszont biztos szuper lehet varrogatni. Nincs gond a szabásmintával és hamar kész van.